Szilánkok és töredékek

A félbehagyott mondatok, versek, novellák, alkotói válság lassan életforma. Vagy csak félek tőlük, hogy mi történne, ha pontot tennék a végükre. Mert a gondolat gyilkos, megmérgez engem is.

Gorg, a sötét lovag, nagyot szippantott a vértől csöpögő szivarból. Arcára elégedettség ült ki, ahogy a sisakrostélyokon keresztül kifújta a már-már vágható füstöt.
- Oh, ez az, bébi! - nyögött fel elégedetten. Fekete páncélján a vörös foltok rubint színben ragyogtak a pincét beragyogó fáklyák fényében. Már majdnem kész volt a nagy mű, annyi ideje próbálkozik - de valami mindig is hiányzott a pincéjéből.
- Hé, te ott! - s mintha a hangja ne lett volna elég mély s visszhangzó, még jól meg is rángatta az arra elsuhanó imp fülét, ki ennek hatására fájdalmasan nyöszörögni kezdett.
- Igen, Mester? - olyan tisztelettel mondta ezt, hogy még a szavaiban is hallani lehetett: Mester, nagy kezdőbetűvel. Mit kezdőbetűvel? Az egészet csupa nagybetűvel, valahogy így: MESTER! Sőt, még ennél is nagyobbal...
- A múltkori kalandor lábszárcsontját kérem... oda! - páncélos kesztyűbe bújtatott ujjával határozottan a kőfal egy pontjára mutatott, valahova a sötét repedésben villogó szempárok alá, de a rabláncok fölé.
- Igenis, meste... azaz Mester! - s mihelyst szabadult, a kis, zöldbőrű lényecske rohant, mint akit tüzes vassal kergetnek.
- Oh, igen, rohadt jó vagy, öregem! - újabb slukk a szivarból, ahogy végigmérte az elébe táruló képet: nyirkosságtól csöpögő falak, csörgő láncok, elszórva egy-egy koponya, lábszárcsont, s a vad orgiákat rendező patkányok. Mi kell még egy pincébe!
- Fenébe! - csapott a fejére. Páncélja hangosan csörömpölt. Hát megvan! A szörnyek és kincs. Hisz miért jönnének a kalandorok? Ez nem egy elfuserált szellemvasút, ez egy kőkemény pince, huhogó csontvázakkal és zombikkal, akiket le kell vágni, aztán bezsebelni a jól megérdemelt aranyat. Na meg valahol a kijárat előtt a sötét lovagba ütközni, s jól elpatkolni.
- Hé, hé! Állj meg ott, de rohadt gyorsan ám! - üvöltött rá a visszatért impre, ki megszeppenésében gyorsan egyet maga alá piszkított. Olyan szolidan.
- Igen M-ester...? - remegett a félelemtől, fogai koccanása visszhangzott a pincében.
- Engedjétek ki a csontvázakat! Ha a kalandvágyó hősünk a beholdert is levágta, akkor kopogjatok kétszer az ajtómon. Ne többször - kétszer! - Gorg, a sötét lovag, belefújta a füstöt az imp képébe. Szegény kis lény... mintha ne könnyezne már így is, ne lenne elég baja.
- És most, szolgám, megdöngetem valamely succubusom, engedjétek le a rácsokat - hadd jöjjenek a balga népek, levágom őket!

Nagyot pöfékelt, majd egy fáklyát elmozdítva elindult a titkos folyosón, hogy beteljesítse azt a temérdek dolgot, amit szolgájának ígért. S mellesleg úgy is lett, mert ő volt Gorg, a sötét lovag.

 

Szívem mindig megfelezem,
Felét elteszem, felét megveszed,
Te vagy a ki tudja hanyadik,
Utánad is jut, na meg marad is...
Maradt még a kettőötvenhatod,
Hát fiam, ezt aztán baszhatod.

Vaktába tűzelek s vakon találok,
Talán mert egy életem s halálom,
Cserepes szemmel s eres szájjal
Újra s újra mindig nekiállok.

Süket vágyak gitárján pengek,
S veled együtt tengek-lengek.
Még mindig nem találom a hangom,
S nem bánom ha újra félbe hagyom,
Felhővárosom összedőlhet, sebaj,
Majd falát építem körbe-körbe rakom.

11.02.13.

 

 

Az égnek háttal térdepelek,
Úgy kérdem tőled drága életem:
Megölnél-e, hogy szeresselek,
S öljek, hogy szeressenek?

Néha unalmas hogy cigaretta vagyok,
Lángolok s öt perc alatt elhamvadok,
Eldobtok, kicsit megint meghalok,
S hajléktalanul a túloldalt tűzre kapok.

Ujjak közt is forgattok,
Parázslok és fellobbanok,
Megszívtok és megszívom,
Aztán lassan megint elalszok.

De én aludni nem akarok...
Élni, újra égni akarok,
De hiába, édes vágyam,
Remény megint rám hagytad.

Hurrá, én itt vagyok.
Várva magam maradok.

11.02.06

Enyhe szívroham környékezett meg, mikor keserédes álmaim harmóniáját mobilom zörgése zúzta szét. Hajnal három órakor.
- Ühm...? - ültem fel az ágyban. A takaró groteszk módon hullott az ágy mellé. Hogy takartam be magam? Az egészet a mellkasomra húztam? Ennyire részeg voltam? Nem ez a lényeg - hanem hogy ki zaklat, s miért. Kábán, elgyötörten nyúltam a telefonom után, hogy aztán azt a randa zöld gombot lenyomhassam - H... haló? Ki az?
Ha ló, egyen zabot! Ha nem lenne hajnal még egész jó poén is lenne. Na meg ha nem szipogás csordogálna át a túloldalról.
- Szia Nick... - ó remek. Az gyenge francia akcentussal beszélő nő hangja egyből fejbebaszott, s máris tudtam, mi lesz a következő mondata. - Baj van...
Meglepő. Ilyenkor miért keresne engem a vámpír lány? Hát nem közös vadászatra vagy épp egy keringőre hívna, az biztos. Bezzeg napközben amikor ül a sötét szobában folyton hívogat és sms-ezik nekem.
- Mondd Bogaram - amúgy Marie egész aranyos volt. Amikor épp nem a fogát fente rám akkor folyton pörgött, bulizott és ivott. Pont amire mostanában szükségem volt.
- Megöltem valakit... megint - szinte láttam, ahogy a vércseppek patakzanak porcelánfehér arcán, rózsaszínre festve mindent a nyomukban. Én meg... én meg az ágyban ülve megvakartam, amit egy férfi megvakarhat.
- Van ásód, vagy vigyek? Meg amúgy is, hol a rákban vagy? - Ez a barátság. Olyan modern, szeretni való, amit a vér imádata, alkohol és nikotin köt össze.

- Szóval... a lapát húsz dollár volt... - csaptam be a csomagtartót, nyomatékosítva, hogy igen, itt pihen hátul. Mármint a lapát. S még a Tescoban is meg kellett állnom. Elfogyott a cigim is.
- O... oké - igazgatta idétlenül a lány a fodros kis fekete szoknyáját. Pár hónap alatt sikeresen magára vette azt a képet, amit az emberek a vámpírokról alkotnak, legalábbis külsőleg. Előtte is ismertem - akkor egy tényleg irritáló diszkós picsa volt.
- Nyah...  Halott ember ritkán táncol, hol van?
- Ott... - bökött a kuka irányába, véráztatta zsebkendőjével legyezve. S valóban, ott ült a faszi, szépen gondosan betakargatva, kezében egy üveg borral. A kidőlt csöves illúzióját mindössze az elharapott nyak, a több ezer dolláros vérben úszó zakó és arany nyaklánc törte meg.
- Haláli - mordultam fel, szúrós tekintetemmel hol a lányt, hol a holttestet nézve - Hány óra, Babám?
- Három negyvenhárom... - Oké, gondoltam, van még bő két órám. Odaléptem a testhez, majd idétlenül a lábánál fogva a kocsi felé kezdtem rángatni, takaros kis csíkot húzva a betonon.
- Hol a csapatszellem drágám? Vagy nyald fel a betonról a desszertet, vagy fogd meg a kezét, s emeljük fel! - Marie zavartan pislogott hideg kék szemével. - Ah, te lüke, nem mondtam komolyan az utóbbit. Segíts már, te se akarod, hogy megvárjuk mikor korán reggel kriptán rikkant a rigó!
- Oké... - vézna kezeivel határozottan megragadta a srác karját. Hihetetlen erőt adott neki a vér. Seperc alatt bedobtuk a hátsó üllésre. Én a kormány mögé ültem, ő meg az anyós helyére.

Fél órát kocsikáztunk, míg kijutottunk a kertvárosba. Konkrétan az Élet Fája öregotthon elé - teli rakat szenilis öregemberrel, s szép virágoskerttel, amit naponta újra és újra feltúrnak. Mert az visszanöveszti biztos az agysejteket. Szép lassan odagurultam, kiszálltam, halkan betettem az ajtót. A lány is így cselekedett, kötelességtudóan.
- Nah, te party-arc! - számba pöccintettem egy cigit. Ujjam hegyén láng lobbant - mélyet szívtam, s füstöt fújtam - Pesztráld a jegyesed, nehogy hulla hopp legyen s meglógjon. Én addig dolgozok.
Marie meg - bólintott. Engedelmes lány, s tudta hogy az "eltüntetés" szakmában él már egész régóta otthon vagyok. Lejjebb húztam dzsekim cipzárját, s ásni kezdtem. Nem mély gödröt, csak épp, hogy fedje a testet. Bár látnám az öregek arcát mikor megtalálják... tuti mindegyiknek a szép fogsora kell majd.  Körülbelül fél óra alatt már meg is volt a takaros kis gödör.
- Kész... - szúrtam bele az ásót a földbe, tekintetem a még mindig szipogó lányra vetve - Mi ez a hullamerevség? Hozd már ide!
Betemetés fázisa pár percnél nem tartott tovább, s közben még a cigi is fogyott. Ő is kapott, meg én is megjutalmaztam magam.
- Meg is vagyunk... - törölgettem piszkos kezem farmerembe, mint egy nyomatékosítva, hogy mennyire jól is állunk. - Olyan szörnyű volt ez?
A lány megrázta a fejét.
- Legközelebb hajítsd bele a folyóba, akkor még engem se kell zaklatni. Vagy hívd egyszer végre Franket, kérlek - egy határozott mozdulattal kirántottam az ásót a földből, s elindultam a kocsi felé. Az ég alja már kezdett világosodni - legalábbis én úgy láttam.
- Nah Kedveském, haza nem érsz már ennyi idő alatt... ágyneműtartó vagy csomagtartó? - az ülés hangosan felnyögött, mikor helyet foglaltam. Ő is beült, s a motor halkan felbőgött.
- Izé... lehetne most az ágynemű tartó? - gyönyörű szép szemeit rám emelte. Még az olyan emberek szíve is megolvad egy ilyen rohadt vámpírtól, ki eladta a lelkét az ördögnek.
- Persze, hogy lehet. De lapulj estig, nekem dolgoznom kell ma...

S miközben hazafelé vettem az irányt, nem tudtam egy gondolatot kiverni a fejemből. Valahogy engem a lányok mindig kihasználnak. De hé, Marie legalább finom kávét főz!

Enyhe szívroham környékezett meg, mikor keserédes álmaim harmóniáját mobilom zörgése zúzta szét. Hajnal három órakor.
- Ühm...? - ültem fel az ágyban. A takaró groteszk módon hullott az ágy mellé. Hogy takartam be magam? Az egészet a mellkasomra húztam? Ennyire részeg voltam? Nem ez a lényeg - hanem hogy ki zaklat, s miért. Kábán, elgyötörten nyúltam a telefonom után, hogy aztán azt a randa zöld gombot lenyomhassam - H... haló? Ki az?
Ha ló, egyen zabot! Ha nem lenne hajnal még egész jó poén is lenne. Na meg ha nem szipogás csordogálna át a túloldalról.
- Szia Nick... - ó remek. Az gyenge francia akcentussal beszélő nő hangja egyből fejbebaszott, s máris tudtam, mi lesz a következő mondata. - Baj van...
Meglepő. Ilyenkor miért keresne engem a vámpír lány? Hát nem közös vadászatra vagy épp egy keringőre hívna, az biztos. Bezzeg napközben amikor ül a sötét szobában folyton hívogat és sms-ezik nekem.
- Mondd Bogaram - amúgy Marie egész aranyos volt. Amikor épp nem a fogát fente rám akkor folyton pörgött, bulizott és ivott. Pont amire mostanában szükségem volt.
- Megöltem valakit... megint - szinte láttam, ahogy a vércseppek patakzanak porcelánfehér arcán, rózsaszínre festve mindent a nyomukban. Én meg... én meg az ágyban ülve megvakartam, amit egy férfi megvakarhat.
- Van ásód, vagy vigyek? Meg amúgy is, hol a rákban vagy? - Ez a barátság. Olyan modern, szeretni való, amit a vér imádata, alkohol és nikotin köt össze.

- Szóval... a lapát húsz dollár volt... - csaptam be a csomagtartót, nyomatékosítva, hogy igen, itt pihen hátul. Mármint a lapát. S még a Tescoban is meg kellett állnom. Elfogyott a cigim is.
- O... oké - igazgatta idétlenül a lány a fodros kis fekete szoknyáját. Pár hónap alatt sikeresen magára vette azt a képet, amit az emberek a vámpírokról alkotnak, legalábbis külsőleg. Előtte is ismertem - akkor egy tényleg irritáló diszkós picsa volt.
- Nyah...  Halott ember ritkán táncol, hol van?
- Ott... - bökött a kuka irányába, véráztatta zsebkendőjével legyezve. S valóban, ott ült a faszi, szépen gondosan betakargatva, kezében egy üveg borral. A kidőlt csöves illúzióját mindössze az elharapott nyak, a több ezer dolláros vérben úszó zakó és arany nyaklánc törte meg.
- Haláli - mordultam fel, szúrós tekintetemmel hol a lányt, hol a holttestet nézve - Hány óra, Babám?
- Három negyvenhárom... - Oké, gondoltam, van még bő két órám. Odaléptem a testhez, majd idétlenül a lábánál fogva a kocsi felé kezdtem rángatni, takaros kis csíkot húzva a betonon.
- Hol a csapatszellem drágám? Vagy nyald fel a betonról a desszertet, vagy fogd meg a kezét, s emeljük fel! - Marie zavartan pislogott hideg kék szemével. - Ah, te lüke, nem mondtam komolyan az utóbbit. Segíts már, te se akarod, hogy megvárjuk mikor korán reggel kriptán rikkant a rigó!
- Oké... - vézna kezeivel határozottan megragadta a srác karját. Hihetetlen erőt adott neki a vér. Seperc alatt bedobtuk a hátsó üllésre. Én a kormány mögé ültem, ő meg az anyós helyére.

Fél órát kocsikáztunk, míg kijutottunk a kertvárosba. Konkrétan az Élet Fája öregotthon elé - teli rakat szenilis öregemberrel, s szép virágoskerttel, amit naponta újra és újra feltúrnak. Mert az visszanöveszti biztos az agysejteket. Szép lassan odagurultam, kiszálltam, halkan betettem az ajtót. A lány is így cselekedett, kötelességtudóan.
- Nah, te party-arc! - számba pöccintettem egy cigit. Ujjam hegyén láng lobbant - mélyet szívtam, s füstöt fújtam - Pesztráld a jegyesed, nehogy hulla hopp legyen s meglógjon. Én addig dolgozok.
Marie meg - bólintott. Engedelmes lány, s tudta hogy az "eltüntetés" szakmában él már egész régóta otthon vagyok. Lejjebb húztam dzsekim cipzárját, s ásni kezdtem. Nem mély gödröt, csak épp, hogy fedje a testet. Bár látnám az öregek arcát mikor megtalálják... tuti mindegyiknek a szép fogsora kell majd.  Körülbelül fél óra alatt már meg is volt a takaros kis gödör.
- Kész... - szúrtam bele az ásót a földbe, tekintetem a még mindig szipogó lányra vetve - Mi ez a hullamerevség? Hozd már ide!
Betemetés fázisa pár percnél nem tartott tovább, s közben még a cigi is fogyott. Ő is kapott, meg én is megjutalmaztam magam.
- Meg is vagyunk... - törölgettem piszkos kezem farmerembe, mint egy nyomatékosítva, hogy mennyire jól is állunk. - Olyan szörnyű volt ez?
A lány megrázta a fejét.
- Legközelebb hajítsd bele a folyóba, akkor még engem se kell zaklatni. Vagy hívd egyszer végre Franket, kérlek - egy határozott mozdulattal kirántottam az ásót a földből, s elindultam a kocsi felé. Az ég alja már kezdett világosodni - legalábbis én úgy láttam.
- Nah Kedveském, haza nem érsz már ennyi idő alatt... ágyneműtartó vagy csomagtartó? - az ülés hangosan felnyögött, mikor helyet foglaltam. Ő is beült, s a motor halkan felbőgött.
- Izé... lehetne most az ágynemű tartó? - gyönyörű szép szemeit rám emelte. Még az olyan emberek szíve is megolvad egy ilyen rohadt vámpírtól, ki eladta a lelkét az ördögnek.
- Persze, hogy lehet. De lapulj estig, nekem dolgoznom kell ma...

S miközben hazafelé vettem az irányt, nem tudtam egy gondolatot kiverni a fejemből. Valahogy engem a lányok mindig kihasználnak. De hé, Marie legalább finom kávét főz!

Még a fán se halhattak meg a levelek,
Mégis elmosta már az első hó jege,
Hát emeljünk oltárt a téli elmúlással,
S mindennek, mik lehettünk volna.

Hideg szél kapja még fel testem,
Barna hóban fekszik aszott tetem...
A fehérség betemeti szépen lassan,
S mindent, mi lehetett volna.

Fáradt vagyok, vézna lelkem,
Engedd már, hadd nyugodjak meg.
Ne üldözzön már régi új szívem álma,
S azoké, mik már csak lehettek volna.

Lassan befagy szellem jege,
Jeges trónom lesz méltó helyem.
Lassan kísértetek is rám unnak,
S mindenre, mi lehetett volna.

10.12.02.

Fel  a fejjel kedves,
Mondta hóhérom,
Van még borom
És töltött még egyet.

Aztán belém vert még egy
- de tényleg csak egyetlen egy -
Rozsdás koporsószeget
És szépen beszélni kezdett:

Tettes, téged senki se szeret.
Ha igen, elfújja azt is Ősz szele.
Édes, csak te leszel a hibás,
Jóért bitófa jár.

Minden jótett maga után vonja
Azt, mi méltó büntetése annak.
Ne bízz a barátodban,
Ne is add meg többet magad.
Mit tanultál szerelemtől?
Látod, látod, az is csak megöl.
Mit tanultál kitartástól?
Max hogy hideg földdel hántol.
Szeretnéd, ha szeretnének,
De ez is már álarc kérdése.
Ellenségek - na azok kellenek,
Mindig ott lesznek melletted.

S hajnalig mi marad?
Hát drágám idd le magad!
Szívd amit szívni lehet,
Hisz kegyelemről te nem kapsz levelet...

10.11.20.

(tényleg egy cicának)

Vérem lassan éledt, de tényleg,
Mikor megláttalak végre téged.
Egy érzés, mit eltemettem régen,
Lüktet az erekben a víz, éget.

Gyáva lettem mint egy kisegér,
Ahogy cicám, kezem hozzád ért.
Megsimítottalak, szemed rám emelted,
Kezem alatt az érzés annyira selmyes... 

Ujjak hátadról hasadra csúsztak,
Jól hallom, hogy nevem doromboltad?
Játékosan most csuklóm harapod,
Nem cicázol tovább, bőröm karmolod.

Meleg érzés, mely már úgy hiányzott,
Lám-lám, már elfáradtál, jól látom?
Bajszod alatt félmosoly, aranyom,
Hozzádörgölőzöl lábamhoz... hát hagyom. 

Hol megkarmoltál, babám, még éget.
Bőröm hol megharaptál őrzi emléked...
Köszönöm, az egy éjszakás élményed,
Hogy végre veled lehettem Penny,
Csak véled...

10.10.18

 

Nyúlj ki, érints meg
Szívem dobozát bontsd fel.
Májkrém az, darált hús,
Emészd meg végre,
Kend tested kenyerére.

Mártsd belém késed, kérlek.
Egyengess el lassan, szépen.
Hadd legyek ma este vacsora,
Hisz annyiszor megígértem:
Csillapítom a csillapíthatatlant.

Rágj meg egyszer, kétszer,
Nyelj le, s eméssz, édes élet.
Legyek részed, táplálék s emléked.
Ez vagyok, ha akarod,
Ha nem, már azt se bánom.

Elállok ott, a szekrényben,
Hosszú évekig, poros csöndben.
Vagy ha szeretnéd: leszek én más!
Cigifüst, alkohol, szén a pipán,
Csokoládé, vér, poloska a rózsán.

10.10.18.

 

 

Friss holt fekszik az úton,
Többet esküszöm, soha nem kívánok.
Elütötték és még meg is tiporták,
Remény s gerincoszlop fekszik a járdán.

Lelke már semmit se mond,
Olyan mint egy sötét doboz.
Képzeld el magad bezárva:
Se óra, se nap világa.
Nincs érzék se idő múlása,
Se álom se ígéret hallgatása.

Nos, te már ott csücsülsz középen,
Holtak vörös köntösében.
Fekete dívány lesz most már nyugágyad,
Süthet rád örökkön lélekszilánkja.

10.10.14.

 

És lám minden mi lehetett volna,
Most döglötten fekszenek halomban.
Félek magamtól s világtól,
Ígérem, nem kérek s nem is kívánok.

A végtelen semmimben ha nem is hiszed
Te voltál minden és egyetlenem,
Még ha nem is egymásnak teremtett
Se a Föld, se e kicsinyes Isten...

Érzem még könnyeid ízét
S álmaim partját mosó vízét.
Ennyi volt - nincs tovább
Lehajtom bódult fejem mindjárt...

10.10.10.

- Tudod... Úgy hiányoztál! - a lány szépen csengő szavaira a fiú elmosolyodott, ahogy maga elé húzta az üveg sört. Teli volt - már nem sokáig. Rég látták egymást, sok-sok éve. Mindketten nagyon megváltoztak, s lám - mégis egyből megismerték egymást ebben a fővárosi kis kocsmában. Egy utolsó lebuj volt. Kis, karcolt asztalok, "szeretlek Erzsi" felirattal és szívecskékkel. Pimaszul rossz megvilágítással, s egy unott pultos lánnyal, aki sűrűn pislogott a fakult számlapú órára. Várta az éjfélt már nagyon, a zárórát.
Mesélj - kérte a fiú, ahogy beletúrt ritkás hajába. Szeme csillogott, s egyelőre nem az alkoholtól. És a lány mesélt, hogyan végezte el az egyetemet, hogyan szerzett munkát, itt, pont ebben a városban. Ahogy valóra vált az álma - írt. De tényleg, szakma szerint, egy újságban. "Holnap jelenik meg a következő szám... nagy durranás lesz, muszáj elolvasnod!" A fiú megígérte. El fogja olvasni - szívére is tette a kezét, pedig tudta, hogy úgyse. Aztán rendelt még egy sört és egy felest. A lány csak az utóbbit. Sztorizgattak. Közös barátokról, életekről és a jövőről. Na meg rendeltek még egy kört, s a cigaretta is előkerült.
- Te cigizel? Megígérted, hogy abbahagyod! - a fiú csak legyintett, ahogy farmerzsebéből ügyetlenül előkotorta a fém gyújtót. Annak idején valami minta is volt rajta - azóta lekaparta. Lucky strike - mert az olyan jó. Volt valami varázslatos a dohányban, vagy csak az urban legend tette különlegessé, fogalma sem volt a fiúnak. Mindegy, érkezett az újabb kör. Kinn zuhogott az eső, szemük sarkából egy-egy villámot is elcsíptek. Viszont benn (épületben és lélekben is) meleg volt. A cigaretta elhamvadt, s parázslott a következő vége.
Éjfélt ütött az óra, s eljött a záróra. Kinn vártak a zuhogó esőben - a fiú a lányra adta a kabátját. Az ingje így hamar átázott, haja vizesen lapult fejére. Taxi - kérdezte. A lány csak megrázta a fejét. A barátja rögtön itt lesz. A fiú csak mosolygott, vagyis megpróbálta. Autó állt meg a kocsma előtt, a lány egy puszit nyomott a vörös orcára. A fiú elkísérte az autóig, kinyitotta az ajtót. Kézfogás az úriembernek, visszakapta a fiú a kabátját. Az autó elhajtott. "Vigyázz magadra!"
Felvette a kabátot. Fájdalmasan köhögött, miközben idétlenül gombolkozott be. Talán egy lyukat át is ugrott. Egy görbe cigit vett a szájába, megigazította a szemüvegét. Gyújtott - s próbálta betájolni magát térben és időben. Felhajtotta a kapucnit, majd bizonytalanul elindult. Nem akart várni az éjszakai buszra, kedve volt ázni. Sétálni, köhögni, pöfékelni és kicsit sajnálni magát. Belefér.

A kamion megremegett, ahogy Kormi a konténerben mozgolódni kezdett. Én? Én szorosabban markoltam a kormányt, és beleléptem a gázba. Ideje volt belehúzni... hiába szerettem a kis dögöt, de tudtam, hogy ez nem mehet így tovább.

Pár hónapja vettem a budai vásárcsarnokban. Kis tojás volt még - azt mondta a nő, hogy papagáj, csak folyamatosan tartsam melegen, aztán már hányhatok is a kis csőrébe, meg minden. Nevelgethetem, babusgathatom, sőt, még beszélni is tud majd. A faszt volt ez papagáj. Már a tojás gyanús volt: majd fél méteres magasságú, neonzöld pöttyös. Aztán mikor kikelt - első gondolatom az volt, hogy ilyen randa papagájt még nem láttam. Másodszor felgyújtotta az íróasztalom. Harmadszor pikkelyes volt. Áthívtam egy ELTE-s biológiaszakos ismerősöm, s ő mondta - ez bizony egy sárkány. Na meg hogy vigyázzak vele, tartsam diétán és szereti az emberhúst.
Az erkélyen tartottuk sokáig - a szúnyoghálót megerősítettük lakótársaimmal, pár hétig meg is fogta Kormit... oh, nem mondtam még? Utánanéztem: magyar feketesárkány. Először Erős Pistának akartam hívni, de hát... beszélő név nem mindig jó.
Szóval: elvolt ő az erkélyen, először a lakótelepről macskákat fogdostam neki, majd csirkével etettem, s végül kismalacokkal. Aztán már túl nagy volt, s jött a nyáriszünet is: úgyhogy fogtam, hazavonatoztam vele. Csak három súlyos sérült, egy kigyulladt étkező és egy halálos áldozat jelezte utam.
Otthon kicsit könnyebb volt a dolgom: felvittem a panel tetejére, öklömnyi lánccal a TV antennához kötöttem. A kaja beszerzése is leegyszerűsödött: a szomszédban ugyanis egy óvoda van. Vettem egy túratáskát, s minden reggel leugrottam a napi betevőért. Két fajta gyerek van: a nyalókás, a másik a kloroformos. Az utóbbit nem szeretem - annyit visítanak, míg el nem kábítom őket, aztán Kormi is mindig elálmosodott lakoma után.
A nyár alatt sokat tanítgattam: halottnak tettetni magát, pacsit adni (csak két hetet töltöttem miatta kórházban), s az analízishez is egész jó agya volt már fiatalon, deriválni és integrálni imádott. Egész délutánokat elmatekoztunk, miután elvittem sétálni.

Aztán újabb problémák - miért is lenne az élet egyszerű? Elfogyott a gyerek. A városból, nem csak a oviból. És a 4.-en a szomszédok is megjegyezték, hogy hullik már a vakolat, Kormi akkorára hízott. Úgyhogy kénytelen voltam lépéseket tenni. Egy napközis csoportot felcsábítottam a tetőre, miután telinyomtam őket nyugtatóval. Amikor Kormi kidőlt, jött a kamion... láncokkal lehúztuk a tetőről, csak anyám kocsiját törte össze (jaj, remélem senki nem fogja elkotyogni). Bedugtuk barátaimmal a konténerbe, s én elindultam az ország másik felébe. Francba, megint mocorog. Szóval - ott vár egy viper (stílusosan meneküljek már, ha menekülni kell) a Juhász parkolójában. Kiszállok, bepattanok, s húzok... reménykedve, hogy 400 km-ről nem talál haza...

- Hé... Lucky - a férfi hangos mordulással fordult az ágyban, görcsösen szorítva a bordó takaró szélét, mintha attól félne, hogy valaki egy erős, határozott mozdulattal lerántja róla. - Lucky... ébren vagy?
- Nem, még alszok Viki... - mordult fel a férfi. Végre kinyitotta a szemét. A szürke, fémes panelokkal borított falba vájt ablakokon a hideg csillagok fénye szűrődött be. - Mond. Valami baj van?
Nem jött azonnal válasz, csak a csillagok hunyorogtak a férfira, aki lassan felült. A takaró a földre hullott. Boxert viselt és egy kinyúlt, szürke pólót.
- Mondd, Viki, mi a baj? - Felállt, odasétált az ablakhoz. Kék szemével az ürességet fürkészte és megállapította: rohadtul fázik a lába. - Ha már felébresztettél. Hallasz, Viki?
- Lucky, én... álmodtam - a férfi összeráncolta homlokát. Megnőtt lobonca így pont belelógott a szemébe. - Nem először.
Lucky felsóhajtott. A szekrényhez cammogott, s öntött magának egy piszkos pohárba whiskyt. Kicsit meleg volt, de hát ez van.
- Miről, Viki? - remegett a hangja, ahogy belekortyolt az italba.
- Nő voltam - Lucky nagyot nyelt. Kéne egy cigi. Csak hát rég kifogyott a hasonló luxuscikkekből.
- Viki, te nő vagy! - vágta rá, mihelyst kapcsolt, mi a helyes válasz.
- Nem, nem érted Lucky. Igazi nő voltam. Volt... volt... - a finom hang egy pillanatra megakadt. Mintha bármikor sírásra fakadhatna.
- Volt mid? - Lucky letette a poharat az asztalra. Magához húzta a legközelebbi széket, s bambult a sötétbe, az ágy irányába.
- Testem, Lucky. Volt testem. Ruhám, ékszereim. És te is ott voltál velem, egy nagy, színes szobában. És... - Viki abbahagyta. Csak a szék nyikorgása visszhangzott, és a csillagok fénye.
- Viki - Nem  is tudta Lucky, hogy hogyan folytassa. Rég el kellett volna vinni pszichológushoz, de hol talál most ő olyat? - Kikapcsoljam a személyiségmodult?
Lucky félt. Hosszú ideje először. Nem is azért, hogy az őrült számítógép bármikor végezhet vele. Sokkal jobban félt attól, hogy egyedül marad. Teljesen. Hogy nem tud senkivel sem beszélgetni.
- Van még cigid. Az ágy alá beesett egy megkezdett doboz - Nem a kérdésre válaszolt. Lucky felállt, elfeküdt a hideg a földön, hogy aztán vakon nyúlkálhasson az ágy alatt. És hopp, a papírdoboz az ujjai alatt...
- Áhá. Köszönöm - remegő kézzel emelt ki egy szálat, valamint az öngyújtót a dobozból, s rágyújtott. Nagy élvezettel szívta a füstöt. Viki azonnal bekapcsolta az elszívó berendezést. - Nem válaszoltál.
- Nem akartam válaszolni, Lucky. A te döntésed. Tőled függök - Ez jó, állapította meg a férfi. Jó hír. Nem önállósította magát.
- Nem csuklak le. Eszem ágában sincs. Viszont... kérlek most menj passzívba. Neked is pihenned kell, holnap sokat kell utaznunk, s nem fog menni, ha fáradt vagy - A csikk vörösen parázslott a sötétben.
- Rendben. Az elszívót hagyjam bekapcsolva? - A férfi biccentett. Tudta, hogy Viki nem csak az életjeleit olvassa (hisz honnan tudta volna, hogy pont most kell neki egy cigi?) , hanem látja is. Mindig. - Oké. És Lucky...
- Hm?
- Köszönöm - hangos pittyenés jelezte, hogy a számítógép elaludt.

Lucky némán szívta a cigit. Aztán rágyújtott egy újabbra. És újabbra. A csikkeket hanyagul a padlóra hajította - mire ő felébred, úgyse lesznek ott. Viki feltakarítja.
Mi lesz, ha a gép bekattan? Ha hirtelen kiengedi az összes oxigént? Vagy végtelen ugrások sorát kezdi? Esetleg...
- A fenébe is... - hajította a csikket a földre, aztán visszamászott az ágyba. De nem tudott aludni. Nem csak Viki zavarta, hanem a holnapi nap is. Szűkös a határidő, az alig használt guminők a csomagtérben nem várhatnak. Pedig annyira nem is romlandók, és alig használtak...

A tér és idő néma remegéssel szakadt fel, hogy meghatározhatatlan színű fekélyeket prüszkölve okádhassa ki magából a hajót.
- Jelenlegi állomás: Föld. Következő állomás: Mars.
A számítógép finom, női hangon beszélt. Valószínűleg egy B-kategóriás színésznő adhatta a hangmintát - állapította meg magában a pilóta, miközben véreres szemei végigfutottak a kijelzőkön. A dátum... hm, 2613. április 17. Létfenntartó rendszer rendben, rakomány épségben, üzemanyag még pont két ugrásra elegendő. Nem is kívánhatna többet az ember, nem?
- A hajtóművek elérték a kritikus alatti hőmérsékletet.
A férfi maga elé képzelte a nőt - milyen lehetett? Vékony, az biztos, és legfeljebb százhetven. Hosszú, sötét, göndör hajú, és kék szemű... nem, nem! Inkább zöld. Van valami ebben a finom rezgésben, ami kizárja a többi színt. Piros... piros, egyrészes ruhát viselt, mikor a stúdióba fáradt. Mikor pedig leült a kis székre, a csipkés, szürke melltartó pántja előbukkant... finom, rózsaillat...
- A hűtőfolyadék elérte a kritikus alatti hőmérsékletet. A hajó ugrásra kész. Sikeres ugrás esélye: 97%.
A férfi borostás arcára mosoly ült, ahogy hozzálátott egy csöndes imához, és bal kezével a nagy, piros kar után nyúlt, majd egy erőszakos mozdulattal hátrarántotta.
A kar visszaugrott eredeti pozíciójába, a hajó vad rángásba kezdett, majd hirtelen megszűnt minden.
A férfi nagy nehezen tért csak észhez. A szája szélén kicsordult nyál aprócska gombócba gyűlt össze kicsivel előtte.
- Jelenlegi állomás: Mars. Következő állomás: Föld.
Újra és újra, ki tudja mióta.
A dátum 2613. május 13.
- ViKI, képet... - nehezére esett a beszéd. A torka kiszáradt, ajka felrepedt. Idegei is nehezen bírták az ugrást - újra és újra. Tizedjére, századjára, ezredjére... rég elvesztette a fonalat. Az biztos, hogy a számítógép szerint már kilencven éve úton volt.
- Főképernyőre áthelyezve. Rendszerellenőrzés a háttérben.
A Mars siralmas látványt nyújtott. Gennyedző gyulladásként végigfutó acélszínű és fehér városok sötéten, fény nélkül vicsorogtak rá, megtörve a szép rozsdavörös és barna színkavalkádot.  A pályán keringő állomások megfogyatkoztak:  egy részük becsapódott a bolygóba, másik felük pedig emberi korrekció hiányában szimplán összeütközött, hogy egy gigantikus roncspajzsot alkotva oltalmazzák a planétát.
- A rendszerellenőrzés kész. A hajó állapota kielégítő.
A férfi sóhajtott, és meghúzta a kart.
Pokolian fájt a feje, szeme előtt színes tűzkarikák táncoltak, s orrából folyt a vér. Nem először.
- Jelenlegi állomás: Föld. Következő állomás: Mars.
Megtörölte az orrát. Szipogott. Megpróbált beszélni, de torkán nem jött ki hang. Legalábbis nem azonnal. A dátum... 2613. június 20.
- Kijelzőre - nyögte ki fájdalmasan.
- Főképernyőre áthelyezve. Rendszerellenőrzés a háttérben - engedelmeskedett a számítógép.

A Föld... a Föld sárga volt. Mint a homokgolyó, mellyel megpróbálta óvodáskorában fejbe dobni az óvónénit.  Persze sose talált. Véletlenül, természetesen.
- Figyelem! Az üzemanyag kritikus szint alatt. További ugrás nem hajtható végre. Automatikus kapcsolatfelvétel a legközelebbi állomással folyamatban.
Ráhagyta. Úgyse válaszol senki. Vörös szemét nem tudta levenni a bolygóról, melynek túloldalát hatalmas kráterek borították. A bolygóról, ami elméletileg bölcsőnek kellene lenni. Most mégis, légkőr és élet nélkül, bombáktól sugárzó szemmel nézett farkasszemet egyik utolsó gyermekével.
- Kapcsolatfelvétel nem történt meg. Újrapróbálkozás öt  perc múlva.
Legyen - a férfi remegő, hullafehér kézzel kapcsolta ki az övét, majd egy gyenge mozdulattal ellökte magát a székből, hogy aztán a kijelzőbe rúgva csizmájával ellökhesse magát a raktér irányába.

Vörös fények közt egyetlen, három méteres kapszula fogadta, amely a falból kilógó kábelekkel csatlakozott a hajó rendszeréhez. Oldalán: Sarah M., s egy kapcsoló, mellette zöld lámpával.
A férfi idétlenül mellélebegett.
- ViKI, zenét.
- Előadó és szám címe?
- Random. Mindegy. Leszarom. Lassút.
A hangszórók egy halk kattanással átálltak a virtuális intelligencia rendszeréről az egyszerű, évszázadok óta használt egyszerű számítógépére, ami a kommunikációért - és ezúttal a zenéért - volt felelős. És felcsendült a zongora, zengett a mély, férfihang.

And I say to the sleepy summer rain
With a complete absence of pain
You might think I'm crazy
But I'm still in love with you

A számítógép memóriája kimeríthetetlen volt. Millió, sőt, milliárd dal közül választotta, pont ezt. Keserű mosoly - ennyit tudott kicsikarni.

Hide your memories, hide them all
Stuff them in a cardboard box
Or throw them into the street below
Leave them to the wind and the rain and the snow
For you might think I'm crazy
But I'm still in love with you

Puffogott a férfi. Ürességet érzett - vagy a sorozatos ugrás, vagy a fáradtság... ki tudja mi miatt. Halott volt.
- Én... én megpróbáltam. Vártam. Tényleg - egy határozott mozdulattal kirántotta a kábeleket a falból. A zöld lámpa fénye először sárgára váltott, majd pár másodperc múlva narancsra és végül vörösre. Nem volt már semmi, se könnycsepp, se orrból csordogáló vér. Se remény, se élet a dobozban. Az üresség ellenére nem tudta volna a férfi elviselni a gondolatot, hogy évszázadokig, vagy évezredekig itt sodródjon a lefagyasztott test, egy angyal, hogy aztán egy meteor, vagy roncsdarab zúzza össze a hajót, felhasítva a fémet. Hogy kiszökjön a levegő, megfagyjon az összes víz, és a lány is. Mintha ne lett volna eddig is hidegre téve...
- Viszlát. Te feljutottál, én meg valahova le... - bökött fejével valamerre, az élettelen gömb irányába, majd elindult a zsilip felé, hogy végre saját szemével, nem pedig valami kijelzőről nézhesse meg a Földet. Így, az utolsó órában.

Lost it all
I've been lost at sea
Off the coast of eternity
Seems to me I've been gone a long time

A számítógép pedig folytatta a lejátszást. Újabb és újabb számokkal, cél nélkül a végtelenségig, sodródva a semmiben.

Figyeld a néma rezgést,
A lelked minden pendülését,
Várok sötétben dideregve,
Fájó fejjel és hitetlenkedve
Hogy mond meg, ki mondja meg,
A szörnyek miért a mennybe mennek?

Mélyre, mélyebbre,
Lélekbe és feledésbe,
Mélyben figyeld a rezgésem,
Vigyél haza s elhiszem,
Hogy még ma visszatérek.

Fekete és depresszív,
Fiókba zárt aranyszív,
Lüktet még kezemben,
Lidércekkel nevetve.

Le, le és még lejjebb,
Lenn a mélységben
Szellemek sötét vermében,
Víg táncos agónia,
Két órai fantazmagória.

Mélyen lenn a Pokolban,
Lenn örök vigadalomban
Táncolok már angyalok,
Élőholtakkal mulatok s
Várom a mi kénes napunk.

A végtelen lehetőségek tenyerén,
Fáradt hullámok mocskos tengerén
Kérdem még mindig félve tőled
Hogy lehettem ennyire ostoba,
Hol van remény megtört hajnala?

Üzenet az üvegben
Ez a vers neked,
Üzenet vad víznek eresztve.
Homokba írt levélke,
Melyet sose kapsz meg.

Én hittem ebben, a szeretetben,
Mindig élő lángban és szerelemben,
Örökzöld mezőkben és kék egedben,
Bizalomban s folyton forgó gépezetben,
Szabadságba szőtt kötöttségben.

Mit számít mit látok,
Ha te ezt láttatod,
Becsaptál s elárultál,
Nyugodtan elhantoltál,
Mert téged ez... ez nem bánt.

De hé, azt mondom: nem, nem fáj,
Éneklem s veled ordítom: nem fáj,
Megöltél de még kiáltom: nem fáj,
Csak hazudtál és most nem fáj,
Elmúlt, s nem mondhatom: nem fájt.

10.06.20.

A Gépész, az Ember és én igyekeztünk minél apróbbra összehúzni magunkat az angyalos szökőkút mögött - vagyis inkább annak árnyékában, ami maradt belőle. Az aprócska szobor kifacsartan, olvadtan hevert az elszenesedett  bokrok között, míg a golyók vadul záporoztak a fejünk felett. Te biztos nem így emlékszel rá...  hisz mikor mi folyton itt találkoztunk, még szép, egész volt minden.
- Ne aggódjatok... Isten velünk van! - próbálta túlharsogni a fegyverek ropogását az Ember. A Gépész és én kétkedve pillantottunk rá. Nem akartam vitába szállni az Emberrel - ő mindig, mindent jobban tud, és amúgy is. Hinni szabad, hinni kell.
- Ezt... most komolyan gondolod? - horkant fel a Gépész. Arca megégett, mikor a Reményt, drága harckocsinkat próbálta helyrepofozni. Mintha az első találat ne lett volna elég - akkor veszett oda Bizalom és Kitartás is.
- Miért, te mit gondolsz? Életed még mindig Tudásé? Szedd már össze magad, öreg! - közben az Ember ellenőrizte a felszerelését - a puskát, megigazította rohamsisakját, övét, melyen táskája lógott (benne rövid versekkel teleírt könyvével) szorosabbra húzta.
- Hé... hé... mire készülsz? - nyögtem fel. Pedig jól tudtam, hogy mi lesz a válasz. Hisz ő az Ember, tisztában van a jelenlegi helyzetünkkel, s jól tudja, mit kell tenni.
- Szerinted miért vagyunk itt, pont itt? Minek élünk? - Nem válaszoltam, se én, se a Gépész. Tudtuk, mi szerinte a helyes válasz: "küzdeni".
- De minek? - Tette fel végül a Gépész az egyértelmű, levegőben lógó kérdést. Mikor beszélt, arca eltorzult a fájdalomtól. Az Ember egy pillanatra megtorpant.
- Hogy minek? - a hevedert a nyakába akasztotta - így mindkét keze szabaddá vált. Egy határozott mozdulattal felrántott engem és a Gépészt is, majd a biztonságot nyújtó fedezék mögül kilökött minket - Hogy megnyerjük ezt a kibaszott harcot az Élettel!

A sétálóutca romokban hevert. A járdát feltépték a bombák, a fák kitépve a földön feküdtek. Egy épületnek se volt ép ablaka - mindegyiket betörték a robbanások lökéshullámai. A távolban sötétbarna füst kígyózott az ég felé - ott, ahol a csata oroszlánrésze zajlott.
Persze itt is volt mit tenni, előttünk a homokzsákokkal körbevett ellenséges állás magasodott a színház romjai között. A vörös ruhás alak épp a következő adag lőszert fűzte be... és mi elindultunk. Üvöltöttem - úgy, hogy belefájdult a torkom. Ember haladt legelöl, Gépész pedig kicsivel mögöttünk bicegett, görcsösen kapaszkodva pisztolyába.
Tíz méter... öt... A vörös ruhás figura pániktól remegő kézzel nyúlt az övén csüngő fegyverhez, majd kirántotta azt, s golyót röpített a barikádon átugró Ember fejébe. Azonnal szörnyet halt - testével földre szorítva a fazont. Végre én is odaértem.
A vörös ruhás idegesen kapkodott levegő után. Fegyvere tőle messze elgurult. Ráérősen kibiztosítottam a fegyverem. Tudtam, hogy nyertünk.
- Héj... hé! Állj! Hát... nem ismersz meg? Én vagyok az! Szere...
Meghúztam a ravaszt, a töltények feltépték Ember és "Szere..." húsát is.
- Nem ismerek senkit... Hiszen Isten velem van, győztünk ma is.
A sétálóutca csöndjét csak a távolban kerepelő fegyverek törték meg. Végre Gépész is beért - lihegve, oldalát szorítva.
- Szép munka volt, öreg. De... nem akarunk keresni mondjuk egy Gondviselőt? - megráztam a fejem.
- Remélem megérti. Hisz biztos emlékezett rá, miket mondott nekem. És próbálom elhinni, hogy nem itt kéne lennem, hogy ez nem én vagyok. Viszont ennek így kellett történnie, a fenébe is. De... de nem érünk rá, dolgunk van. Mutasd a sebed! - Ember táskájához nyúltam, hogy kivehessem belőle a verseket, meggyűrjem a lapokat, és rászoríthassam rögtönzött kötszerrel a sebre. Mert ilyen az Élet.

- Nincs Isten! - ordította a Lélek gúnyolódva.
- Hogy beszélhetsz ilyet? - Csapott rá a Test öklével dühösen az ajtóra - Hisz halott vagy, mégis beszélsz hozzám, itt vagy velem!
Fojtott kuncogás morajlott a nagy, ódon ajtón túlról.
- Mondja az, ki él, s ilyen satnya.
A Test abbahagyta a dörömbölést, kisebesedett, zsibbadó ökle vörös vonalat húzva maga után csúszott le szép, lassú tempóban az óriási ajtón.
- Nyisd ki, tudod, hogy nélküled nem megy... Kérlek! - A hatás kedvéért a Test ránehezedett a hatalmas, réz kilincsre - az ajtó megfeszült, de nem nyílt ki.
- Ne csináld ezt... Nem akarsz bejönni. Csak csalódni fogsz - A kuncogás alább hagyott, a Lélek hangja sötétebb, rekedtes tónust öltött magára. - Fordulj meg, menj haza... mindenki jobban jár. Van, amit nem szabad megtudni.
Test izmai megfeszültek, düh sugárzott minden lélegzetvételéből, ahogy ismét mozdult - teljes erejéből belerúgva az ajtóba.
- Engedj már be! Most azért büntetsz, amit tettem veled?
A nehézkes csönd lassan megülte a szobát. Percek - sőt, órák teltek, mire végre a kulcs forgása törte meg a némaságot.
- Várj... Ez egy zsákutca. Nincs az ajtón túl semmi. Érted?
A Test mély levegőt vett, s lenyomta a kilincset.
- Igen. Tudom...
Az ajtó nyikorogva tárult fel - s a Test átadta magát a szoba sötétjének.
- Tudom, hisz mondtam, halott vagy... nem is emlékszem, már mióta.

Nem ismerek már több nyarat,
Homokból építettem egy falat
Ezüst fényű tűző nap alatt...
Mert ez kellett, ez lettem,
Végre lassan lelkem kivérzett.

Emlékszem... igen, arra emlékszem,
Milyen nagyszerúek voltunk ketten,
csak mi ketten... s lassan el kell köszönjek.
Pedig kísértenek még mindig az emlékek,
Édes illatok és aranyos ízek.

Emlékszem mikor rózsát loptam,
Te meg vidáman hajadba raktad...
Emlékszem a vízpartra, teliholdra,
Nyár éjszakára és a borra,
Viccekre, szerelemre és dúló hormonokra...

Emlékszam a vacsorára s étteremre,
Mikor először mondtam, mennyire szeretlek.
Emlékszem Caramelre, a mi zenénkre,
Könnyek sós, keserűségére
S utolsó csókod ízére.

De egyszer mindennek vége,
Akármit ígértünk ágyban fekve...
Sajnálom és köszönök mindent,
De tényleg mindent.
Jól vagyok. Most már. De tényleg...

10.06.07.